"A Szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik hogy nem látjuk meg..." ( Rodin)

Találkozás a nádifarkassal

Találatok: 1121

Az utóbbi években országszerte gyakran röppennek fel hírek egy régen kihaltnak vélt állatfaj felbukkanásáról. Ez a titokzatos ragadozó nem más, mint a híres-hírhedt aranysakál (Canis aureus). Vadászberkekben igencsak megoszlanak róla a vélemények. Vannak, akik örülnek megjelenésének, hiszen a vadállományt színesítő újabb, élvezetes vadászati lehetőségként tekintenek rá. Mások őrjöngő, vérszomjas fenevadként kezelik, és mindent elkövetnek azért, hogy írmagját is kiirtsák a vadászterületükről...

A szakirodalom szerint egy, a múlt században gyakori, de később szinte teljesen kihalt fajról van szó. A népies nevén „nádi farkas”, vagy „toportyán”- ként emlegetett kutyaszerű állat főleg rágcsálókkal és kisebb állatokkal, dögökkel táplálkozik. Viszont egyesek szerint ínségesebb időkben falkákba verődve veszélyes lehet a nála jóval nagyobb testű őzekre és dámvadakra nézve is. Testfelépítésben valahol a róka és a farkas között helyezkedik el.  Szőrzete dús, színezete és mintája igen változatos lehet a feketétől a vöröses árnyalatokig egyaránt. A rókánál lényegesen nagyobb testű, hosszabb lábú állat, viszont farkának hossza csak fele annál.
Feltételezések szerint valamikor a 90-es évek közepén, a délszláv háború alatt, és annak hatására menekültek át határainkon. A Dráva mentén, a folyókon átkelve szivárogtak be hozzánk. A hírek szerint az utóbbi évtized során újra erősödik az állományuk, és egyre több helyen bukkannak fel hazánkban. Békésben is többször vélték felismerni, sőt a mai napig egyre több példányt ejtenek el belőle az alföldi vadászterületeken.
Fotózás illetve vadászat szempontjából is kifejezetten nehéz eset, hiszen rendkívül óvatos és kiváló érzékszervekkel felvértezett, rejtőzködő állatról van szó. Szinte kizárólag éjszaka jár táplálék után, s ilyenkor gyakran hallatja hátborzongató vonítását. Február-márciusi hónapokra esik a párzási időszaka, ekkor zajlik az úgynevezett „koslatás”. Ezen téli hónapokban nagyobb területet járnak be nappal is az ilyenkor talán óvatlanabb, szerelemittas állatok…
 
Ami az aranysakál fotózását illeti – számomra óriási kihívást jelent, bár a fentiek ismeretében igen csekély esélyekkel számolhatok. Mégis – némi utánjárást követően – az egyik közeli, vadban gazdag vadászterületen kinéztem egy alkalmasnak tűnő terepet, ahol tavaly több példány is puskavégre került. Elképzeléseimet egy alkalommal előadtam a szóban forgó terület fővadászának is. Kikértem minderről a véleményét, hiszen nála jobban senki nem ismeri ezt a terepet. Elmondása szerint is igen jó eredménnyel kecsegtető helyről lehet szó. Sajnos az erdő ezen része a jelenlegi belvizes állapotok miatt kizárólag gyalogosan közelíthető meg, ezért az idén kénytelenek voltak hanyagolni ott a téli vadetetést. Beszélgetésünk során arról is említést tett, hogy az éjszakai vaddisznólesek alkalmával gyakran hallották a területen bandázó sakálok vonítását. Mondanom sem kell mennyire felcsigázott ez a történet.

Másnap reggel nyolckor alaposan felmálházva, már az ismert útvonalon pumpálom a sarat a felázott legelőn keresztül. Az erdőt elérve ezúttal balra térek le, s a csatorna melletti szikes pusztán haladok tovább a korábban kiszemelt helyszín felé. A félig felengedett, vizenyős talajon minden egyes méterért keservesen meg kell küzdenem. Szakad rólam a víz, mire elérem az öntözőcsatornán átívelő rozoga vashidat. Az öreg, imbolygó alkotmány csikorgó, nyikorgó hangokat hallat, miközben átkelek rajta a csatorna opálos jégpáncélja felett.

tn 20110305 1

Öt perc múlva elérem úticélom – a ritkás cserjékkel, nádasokkal tűzdelt tisztáson álló vadászlest. Teljesen néptelen a táj, és egyelőre a fényviszonyok is csapnivalóak. Rövid terepszemle után egy jól megfigyelhető területre helyezem ki a magammal hozott néhány darab nyers liba far-hátat. Pár napja vásároltam őket, melyek mára már igencsak penetráns szagot árasztanak. Egy-két fémből készült sátorcövekkel stabilan a talajhoz rögzítem a csontos húsdarabokat. Nem sokat téblábolok, hogy minél kevésbé hintsem szét a környéken az árulkodó emberszagot. Pár perc elteltével már a les lába mellett felállított, száraz fűvel és álcahálóval fedett fotós sátramban gubbasztok.
Négy kémlelőnyílásából az egész területet gond nélkül szemmel tarthatom. A széljárás  nem éppen kedvező számomra, de talán ennyi előny jár a vadállatoknak is. Egy teljes órán keresztül semmi említésre méltó esemény nem történik. Távolabb néhány dám vonul végig az erdőszélen, ütemesen kocogva, libasorban követik egymást. A felhőtakaró sem akar vékonyodni, ezért a fényképezőgépem ISO érzékenységét kénytelen vagyok magasabb értékre állítani.

tn 20110305 2
 
Néma csend uralja a hófoltokkal tarkított tájat, melyet csak egy zsákmány után kutató ölyv vijjogása tör meg néha. Továbbra sem látok semmi mozgást. Az egyik állványra rögzített gépvázat félre is állítom a kémlelőnyílásból, hogy ne akadályozza a szabad kilátásomat. Az eseménytelenséget kihasználva előveszem elemózsiámat és komótosan reggelizni kezdek.
Éppen a termoszban lévő forró kávémat kortyolgatom, amikor a szemem sarkából a déli oldal ritkás tölgyesének szélén egy sötét foltot látok mozdulni. Nem látom tisztán, épp a vadrózsabokrok takarásában mozgolódik. Távcső híján felkapom az egylábú állványra szerelt kisebbik gépem, és a keresőjén keresztül próbálom követni az eseményeket. A végig takarásban lévő állat mozgásából és méretéből következtetve biztos vagyok abban, hogy a nyúlnál jóval nagyobb, de egy őznél valamivel kisebb termetű állatról lehet szó. A következő pillanatban úgy 70-80 méterre előttem egy kutyaformájú és -mozgású állat bukkan elő a fiatal tölgyes peremén. Az első gondolatom, hogy egy errefelé csavargó kóbor ebbel hozott össze a sors. Tömött bundájú, széles mellkasú, gyönyörű állat. Orrát magasba emelve, a levegőt szimatolva tétovázik, majd kettőt lépve teljes valójában jelenik meg a száraz fűcsomók között.

tn 20110305 4

tn 20110305 7
–  Úristen! Ez nem lehet igaz! – Szinte azonnal felismerem jellegzetes rókaszerű fizimiskájáról, de inkább a kutyáéhoz hasonlatos mozgásáról. Semmi kétség, egy nádifarkas áll előttem teljes életnagyságban… Ezt nem hiszem el, hiszen alig két órája érkeztem, és máris megadatik a nagy pillanat. Az egylábú állványt tartó kezem és a térdem úgy elkezd reszketni az izgalomtól, hogy képtelen vagyok stabilan tartani a gépet. Igyekszem mélyeket lélegezni, és nyugalmat erőltetek magamra. Kissé lehiggadva, sebtében készítek néhány felvételt a gyönyörű állatról. Örömmel nyugtázom, hogy a kis LCD képernyőn megjelenő képeken a lehetőséghez és a remegő kezemhez képest minden rendben van. A pompás állat a zárszerkezet kattogására felém tekint, és a következő pillanatban egyenesen a sátram felé indul. Tíz méter után megáll, és kissé oldalt fordulva csodálatos figyelő pózba merevedik egyenesen a lencsébe tekintve. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindez velem történik. Folyamatosan kattog a gép, készülnek a felvételek…   

tn 20110305 3

intro

Hirtelen balra indul, és amúgy kutyamódra, hátsó lábát megemelve megöntözi az egyik száraz kóró tövét. Az orrával elégedetten nyugtázza a végeredményt, majd jobbra, kissé hátrébb fordulva a tölgyes felé szögezi a tekintetét. Ekkor pillantom meg a tőle tíz lépésnyire lévő másik példányt. Békésen ül a hátsóján, és egyenesen a szemembe néz. Világosabb színezetű, erőteljes testalkatú szukát vélek benne felismerni. Feszesen domborodó hasa arra enged következtetni, hogy eredményesen zárult az éjszakai vadászat. A kan hirtelen a szuka felé indul, és szemből megkerüli azt. Szagot vesz párja farka alól, majd mindketten engem figyelnek tovább.   
A rendkívüli látványba merülve teljesen megfeledkezem arról, hogy egészen eddig a kisebb felbontású gépemmel kattogtatok. Ideje hát sürgősen vázat cserélnem. Óvatos, lassú mozdulattal kihúzom az objektívet a nyílásból, és a háromlábú állványon lévő nagyobbik masinám után nyúlok. Fél szemmel visszatekintve a tölgyes irányába azonmód félbe is szakítom a mozdulatot. A ritkás lombok alatt már csak az állatok hűlt helyét látom. Valószínűleg a kattogás zaja még kíváncsiságot váltott ki belőlük, de az objektív elmozdítása már sok lehetett számukra. Egy szempillantás alatt „angolosan” távoztak.
   
Nem érzek csalódottságot, hiszen a képek remélhetően jól sikerültek. Bár a gépen lévő 300 mm-es gyújtótávolságú objektív miatt jól jött volna a nagyobb felbontás. Sebaj, így is nagyon hálás vagyok a természetnek, hogy mindezt „első kézből” élhettem át. A következő négy órában semmi említésre méltó esemény nem történik, így összepakolva hazafelé veszem az irányt.
Ha a kocsiig vezető két kilométeres utat a „gyötrelmes” kifejezéssel jellemezném, akkor meglehetősen finoman fogalmazok. A reggeli félig fagyott talaj immáron teljesen felengedett, és fájdalmasan megkeserítette a kijutást. Nem vagyok egy nyavalygó fajta, de ha mondjuk ottfelejtettem volna az egyik drága gépvázamat a lesnél, nem biztos, hogy lett volna lelkierőm visszafordulni érte…